Fehér Zsuzsa_Colourcoaching

Hívás Útbaigazítási információk Weboldal

Fehér Zsuzsa_Colourcoaching A kiválóság elsősorban az önismereten, a tudatos döntéseken, a világos jövőkép-, és célokon alapszik

𝗔𝗠𝗜 𝗩𝗘𝗟𝗘𝗠 𝗠𝗔𝗥𝗔𝗗𝗧 Az edzéstervem már Londonban feladta. 😄A héten újra súlyzót vettem a kezembe. Több mint két héttel a ha...
29/10/2026

𝗔𝗠𝗜 𝗩𝗘𝗟𝗘𝗠 𝗠𝗔𝗥𝗔𝗗𝗧

Az edzéstervem már Londonban feladta. 😄

A héten újra súlyzót vettem a kezembe. Több mint két héttel a hazaérkezésem után végre visszatértem az edzőterembe, és jólesett újra érezni az ismerős mozdulatokat.
Évtizedek óta sportolok, edzőként is dolgoztam, és sokakat segítettem abban, hogy a mozgás az életük részévé váljon. Pontosan tudom, milyen fontos a rendszeresség, a megfelelő terhelés és a regeneráció. Úgyhogy a fél éves utazás előtt természetesnek vettem, hogy a heti három súlyzós edzésemet majd szépen folytatom.
Hát, az életnek erről más elképzelése volt. 😊

𝗟𝗼𝗻𝗱𝗼𝗻𝗯𝗮𝗻 például annyit költöztem, hogy a bőröndjeim cipelésével időnként az edzés is megvolt. Mire nagyjából berendezkedtem, már készülhettem a következő helyre. Végül az utolsó három hétben sikerült rendszeresen edzőterembe járnom.

𝗙𝗼𝗸𝘃𝗮́𝗿𝗼𝘀𝗯𝗮𝗻 aztán végképp át kellett írnom a terveimet. Egyhetes betegség, alig evés, legyengülés, izomvesztés, nehéz regeneráció, ráadásul hideg időjárás. A testemnek bőven akadt dolga anélkül is, hogy még súlyokat pakoltam volna rá.
Pedig szerettem volna megtartani az erőnlétemet, a formámat. De hiába az edzői múlt és a megszokott fegyelem, ott bizony tudomásul kellett vennem, hogy most másra van szükségem.
Így kerültem egy 30–32 fokra fűtött jógaterembe, ahol megismerkedtem a hatha- és vinyasa jógával, a flow mozgással. És nagyon megszerettem!
A légzés, a mozdulatok egymásba folyása, a testhelyzetek megtartása, levegővétel, az erő és a nyújtás váltakozása egészen más élményt adott, mint a súlyzós edzés.

𝗦𝘆𝗱𝗻𝗲𝘆𝗯𝗲𝗻 pedig újra fordult a kocka. Gyalogolni, túrázni akartam, kilométereket megtenni, vagy ha edzőterembe mentem, inkább a kardiogépeket választottam.
Szerettem a hosszú gyaloglásokat. Ahogy menet közben kialakult a saját tempóm, a lépéseim és a légzésem ritmusa. Nem kellett ismétléseket számolnom vagy az órát figyelnem. Mentem, nézelődtem, gyorsítottam, lassítottam, megálltam, aztán újra elindultam.

Itthon vettem igazán észre, hogy Londonban még próbáltam megtartani a megszokott ritmusomat.
Fokvárosban a jóga szinte magától vitt befelé, miközben a saját belső utamon is egyre mélyebbre jutottam, egészen a gyökereimig.
Sydneyben pedig mentem, haladtam, és kerestem a saját tempómat. Pont úgy, ahogy az életemben is.
Nem terveztem ezt az összhangot. 😊
Egyszerűen mindig azt a mozgást választottam, amit a testem akkor elbírt, amire szüksége volt, és ami jólesett. Ami néha a túléléshez volt elég, máskor pedig az élet öröméhez.

Most újra itt vagyok a súlyok között. Jó érzés visszatérni hozzájuk, és ötven felett az izomerőm és a csontjaim egészsége miatt is fontosnak tartom az erősítő edzést, ugyanakkor, a jógának is helyet szeretnék találni az életemben.
Pedig induláskor csak annyi volt a tervem, hogy heti háromszor elmegyek súlyzózni. 😊

"A felismerés önmagában nem változtatja meg az életünket. A következő döntésünk igen."
27/10/2026

"A felismerés önmagában nem változtatja meg az életünket. A következő döntésünk igen."

A terveim ura vagyok, vagy a foglya?A spontaneitásom miatt gyakran megkapom, hogy nem tervezek eléggé. Vajon egy jól meg...
24/10/2026

A terveim ura vagyok, vagy a foglya?

A spontaneitásom miatt gyakran megkapom, hogy nem tervezek eléggé. Vajon egy jól megtervezett életben mennyi hely marad annak, amit még nem tudhatunk előre?

Van szabadság abban, amikor kialakítom az életem feltételeit, megtervezem az időmet, biztosítom az erőforrásaimat, és ezáltal lehetőségem nyílik arra, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Ez a 𝗺𝗲𝗴𝘁𝗲𝗿𝗲𝗺𝘁𝗲𝘁𝘁 𝘀𝘇𝗮𝗯𝗮𝗱𝘀𝗮́𝗴.
Ebben a szabadságban a kiszámíthatóság nem korlát, hanem erőforrás. A tervezés megteremti a mozgásteret.

De van egy másikfajta szabadság is, amit úgy neveznék, hogy 𝗸𝗶𝗯𝗼𝗻𝘁𝗮𝗸𝗼𝘇𝗼́ 𝘀𝘇𝗮𝗯𝗮𝗱𝘀𝗮́𝗴.
Amikor nemcsak a cselekvéseim, hanem a vágyaim, a döntéseim és az irányom is változhatnak. Amikor a jelenben megszülető érzékelésemnek is helye van a döntéseimben.
A rugalmasság. A nyitottság. Annak a lehetősége, hogy újragondoljam a döntéseimet, eltérjek a terveimtől, vagy megengedjem, hogy valami egészen más váljon fontossá számomra.
Hogy ne csak a lehetőségeim között választhassak szabadon, hanem maguk a lehetőségek is változhassanak.
Ebben a szabadságban a bizonytalanság nem feltétlenül fenyegetés, hanem lehetőség.

A kiszámíthatóság biztonságot adhat. A rugalmasság pedig teret ahhoz, hogy reagálni tudjak arra, ami éppen történik.

Egyik szabadság sem magasabb rendű a másiknál.

Mindkettő valódi szabadság lehet, mégis egészen más viszonyt feltételez a kontrollhoz, a biztonsághoz és a változáshoz.
A kiszámíthatóság biztonságot adhat, de ha túlságosan ragaszkodunk hozzá, éppen a szabadságunkat kezdheti korlátozni.
Mi történik, amikor valami váratlan jelenik meg? Egy új vágy, egy megváltozott szükséglet, egy másik ember ritmusa?
Vajon, mennyire vagyunk szabadok akkor, amikor a saját terveinktől kellene eltérnünk?

És ugyanez igaz fordítva is.
A rugalmasság szabadságot adhat, de a folyamatos változtatás is válhat korláttá. Hiszen aki mindig az aktuális érzéseit követi, de képtelen elköteleződni vagy megtartani egy döntést, az éppúgy elveszítheti a szabadságát.

Sokáig úgy tekintettem a spontaneitásomra, mint valamiféle hiányosságra. Pedig, ha jobban belegondolok, az irányaim többnyire világosak voltak. Tudtam, merre szeretnék haladni, és gyakran a fontosabb mérföldköveket is láttam.
Amiben spontán voltam, az sokkal inkább az odavezető út. Nem mindig akartam, és nem is mindig tudtam előre meghatározni az egyes lépéseket. Hagytam helyet annak, amit menet közben ismerek fel, és azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel előre nem számolhattam. Azt hiszem, ez sokkal több lehetőséget nyitott meg előttem, mint amennyit elvett tőlem.

𝗔 𝘀𝗽𝗼𝗻𝘁𝗮𝗻𝗲𝗶𝘁𝗮́𝘀 𝗻𝗲𝗺 𝗮𝘇𝗼𝗻𝗼𝘀 𝗮 𝘁𝘂𝗱𝗮𝘁𝗼𝘀𝘀𝗮́𝗴 𝗵𝗶𝗮́𝗻𝘆𝗮́𝘃𝗮𝗹.
A tervezés a tudatosság egyik megnyilvánulása, de nem az egyetlen.
Talán nem is a kontroll és a spontaneitás között kell választanunk, hanem azt felismernünk, mikor érdemes megtartani a kereteinket, és mikor van itt az ideje változtatni rajtuk.

𝗔 𝘀𝘇𝗮𝗯𝗮𝗱𝘀𝗮́𝗴 𝗻𝗲𝗺 𝗮 𝘁𝗲𝗿𝘃𝗲𝗸 𝗵𝗶𝗮́𝗻𝘆𝗮, 𝗵𝗮𝗻𝗲𝗺 𝗮 𝘁𝗲𝗿𝘃𝗲𝗸𝗵𝗲𝘇 𝘃𝗮𝗹𝗼́ 𝘀𝘇𝗮𝗯𝗮𝗱 𝘃𝗶𝘀𝘇𝗼𝗻𝘆𝘂𝗹𝗮́𝘀 𝗸𝗲́𝗽𝗲𝘀𝘀𝗲́𝗴𝗲.

____________________________________
Ott vagyok, amikor már nem lehet mindent egyedül.
Kérdésekkel, jelenléttel, stabil támaszként neked és a vállalkozásod következő lépéséhez.
[email protected]

A spontaneitásom miatt gyakran megkapom, hogy nem tervezek eléggé. Vajon egy jól megtervezett életben mennyi hely marad annak, amit még nem tudhatunk előre? Van szabadság abban, amikor kialakítom az életem feltételeit, megtervezem az időmet, biztosítom az erőforrásaimat, és ezáltal ...

Ami velem maradt – Akik velem utaztakEgyedül indultam el erre a fél évre, de egyáltalán nem egyedül jártam végig.Most az...
22/10/2026

Ami velem maradt – Akik velem utaztak

Egyedül indultam el erre a fél évre, de egyáltalán nem egyedül jártam végig.
Most azokról az apró és nagyobb gesztusokról szeretnék mesélni, amelyek mögött annyi személyes figyelem volt.
Az utazásra készülve sok mindenből egyszerűsítettem. Kevesebb ruha, kevesebb tárgy, kevesebb kényelem. De hát nőből vagyok, és az ápoltsággal kapcsolatos igényeimet nem terveztem ugyanilyen radikálisan leépíteni! 😄

Mintler Tímea, a fodrászom pontosan tudta, hogy ha fél évre elindulok, a hajam akkor is velem jön – és nem mindegy, milyen állapotban kerül vissza hozzá! A lenövés ugyanis nem igazodik az utazási terveimhez. 😄 Timi ezért minden szükséges kelléket, pontos mennyiséget és útmutatást összekészített, hogy bárhol gondoskodhassak róla.

NailArt by Orbán Zsuzsi komplett utazó „körmös” szettel indított útnak. Az első hetekben becsülettel próbálkoztam, aztán beláttam, hogy ehhez sem türelmem, sem kézügyességem nincs. Így végül a természetes körmeimmel kötöttem békét. 😄 De Zsuzsi gondoskodását magammal hoztam.

Éva Háber, a kozmetikusom személyre szabott arcmaszkokat csomagolt, hogy a kezelések nélkül is ápolhassam a bőröm. A stressz és az idő múlása ellen ugyan nem bizonyultak csodafegyvernek, de a bőrömnek jólesett a törődés. 😊

Judit Szabó a testem támogatásáról gondoskodott. Idén szinte kimaradt a nyár az életemből, egyik télből utaztam a másikba. A kevesebb napfény, a megváltozott étkezés és a jelentős súlyvesztés mellett egy idő után ráébredtem, hogy a szervezetem szükségleteire is sokkal tudatosabban kell figyelnem. Judit már indulás előtt összeállította a vitamincsomagomat, és amikor az utazás során további segítségre volt szükségem, a távolság ellenére azonnal rendelkezésemre állt. Utánajárt a lehetőségeknek, és az aktuális szükségleteimhez igazította a csomagomat.
Jó érzés volt tudni, hogy valaki ilyen figyelemmel gondoskodik rólam.🥰

Rapi Kati Londonban a sok költözés és bizonytalanság közepette nyitott ajtót nekem. Meghallgatott, amikor szükségem volt rá, és időnként bekapcsolódhattam az életébe. Nem szervezte át miattam a mindennapjait, egyszerűen helyet kínált bennük. Így nemcsak Londonban élhettem, hanem egy kicsit a londoniak életét is élhettem. És amikor nagyon egyedül éreztem magam, tudtam, hogy van hová kapcsolódnom.🥰

Lipkovics Zsuzsa Dudónak köszönhetem. Zsuzsa hitelessége garancia volt számomra, hogy bizalommal fordulhatok Olgához. Az utcai támadás után Olga segített feldolgozni a történteket, de ennél többet is kaptam: otthonokba, emberi kapcsolatokba, Dél-Afrika hétköznapi életébe vezetett be. A félelem mellett újra teret kapott a kíváncsiságom is.🥰

Nyiri Helga - SorsHangoló már indulás előtt tudta, milyen útra készülök. És végig érezhettem a figyelmét, akár egy-egy posztomra adott reflexióján keresztül.
Megadta azt a lehetőséget, hogy ha a saját önreflexióm egyszer elérné a határait, bárhonnan kereshetem. Ez a lehetőség is biztonságot adott. Amikor pedig hazatérve valóban szükségem lett rá, ott volt.🤍

Két korábbi ügyfelemnek különösen hálás vagyok. Bevallom, némi szakmai büszkeséggel! 😊 Olyan érzékenységgel és önreflexióval fordultak felém, hogy a legjobb pillanatokban éppen azokat a kérdéseket tették fel nekem, amelyeket egykor én tettem fel nekik. Néha mosolyogtam, néha meghatódtam: Milyen fantasztikusan jól képzett ügyfeleim vannak! ❤️ És milyen jó, hogy a közös munkából ilyen kölcsönös, szinte baráti kapcsolódás születhetett.

Marcellnek külön köszönöm, hogy miközben én tudatosan távol tartottam magam a közösségi médiától és a napi hírektől, ő továbbra is gondoskodott arról, hogy az írásaim megjelenjenek a felületeimen és a honlapomon. Ahogy már évek óta, most is türelemmel kezelte az utolsó pillanatban érkező posztjaimat, módosításaimat és az időnként újragondolt mondataimat. 😄 Így én az élményekre és az írásra figyelhettem, a megjelenésükről pedig ő gondoskodott.

Zsófi és Gabi meglátogattak Londonban. 🥰
Mások időnként egy-egy üzenettel jelezték, hogy gondolnak rám.
Avidor András a BNI kapcsolati hálóját ajánlotta fel, hogy legyen kihez fordulnom, ha szükségem lenne rá.

És voltak, akik indulás előtt apró ajándékokat adtak, hogy velem legyenek az úton. Marokkövek, karkötők, egy üvegangyal, egy meteorit darab, egy régi barátság emléke. Mind egy kis ereklyés dobozban utaztak velem kontinenseken át.
Egy kis doboznyi otthon. Egy kis doboznyi emberi kapcsolódás. ❤️

Különösen hálás vagyok azért a rengeteg időért és figyelemért is, amit az utam során kaptam. A hosszú beszélgetésekért, a meghallgatásért, az együttérzésért és azokért a pillanatokért, amikor valakinek a jelenléte egyszerűen megtartott. Amikor nem tanácsokra vagy megoldásokra volt szükségem, hanem arra, hogy megoszthassam mindazt, amit átéltem.
Ezt is hálával őrzöm.❤️

És a legfontosabb része ennek a történetnek: a 𝗰𝘀𝗮𝗹𝗮́𝗱𝗼𝗺.❤️
Mert miközben én a világ másik felén jártam a saját utamat, ők itthon élték tovább a sajátjukat, alkalmazkodva ahhoz, hogy fél évig nem vagyok jelen a megszokott módon. A mindennapokat tovább kellett vinni, a feladatokat megoldani, és mindannyiunknak meg kellett találnia a helyét ebben az új helyzetben.
Köszönöm nekik, hogy ezt vállalták. ❤️ Apámnak és férjemnek pedig külön köszönöm az anyagi támogatást, amely nélkül ez az utazás nem valósulhatott volna meg.

Most, hogy visszatekintek, nemcsak azt látom, mennyi mindent kaptam, hanem azt is, hogy miért jelentett mindez olyan sokat.
Mert mindegyik történet mögött ott volt valaki, aki észrevette, mire van szükségem ahhoz, hogy a saját utamat járhassam.
Nem helyettem tették meg a lépéseket. Azt adták hozzá, amit ők tudtak, hogy én megtehessem a sajátjaimat. És mindeközben megmaradhattam a saját utam főszereplőjének.

Talán ez az egyik legszebb dolog, amit egymásnak adhatunk: a figyelmünkkel hozzájárulni ahhoz, hogy a másik a saját életét élhesse.
𝗞𝗼̈𝘀𝘇𝗼̈𝗻𝗼̈𝗺 𝗺𝗶𝗻𝗱𝗮𝗻𝗻𝘆𝗶𝗼́𝘁𝗼𝗸𝗻𝗮𝗸, 𝗮𝗸𝗶𝗸 𝘃𝗮𝗹𝗮𝗺𝗶𝗹𝘆𝗲𝗻 𝗺𝗼́𝗱𝗼𝗻 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝘃𝗼𝗹𝘁𝗮𝘁𝗼𝗸 𝗲𝘇𝗲𝗻 𝗮𝘇 𝘂́𝘁𝗼𝗻.
𝗔 𝗳𝗲́𝗹 𝗲́𝘃 𝘃𝗲́𝗴𝗲𝘁 𝗲́𝗿𝘁, 𝗱𝗲 𝗮𝗺𝗶𝘁 𝘁𝗼̋𝗹𝗲𝘁𝗲𝗸 𝗸𝗮𝗽𝘁𝗮𝗺, 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝗺𝗮𝗿𝗮𝗱𝘁. ❤️

#

"A legfontosabb döntéseket nem mindig hangosan hozzuk meg."
20/10/2026

"A legfontosabb döntéseket nem mindig hangosan hozzuk meg."

Mi tart meg, ha semmi sem biztos?Milyen különös, hogy éppen akkor van a legnagyobb szükségünk a belső erőnkre, amikor a ...
17/10/2026

Mi tart meg, ha semmi sem biztos?

Milyen különös, hogy éppen akkor van a legnagyobb szükségünk a belső erőnkre, amikor a legkevésbé érezzük magunkat erősnek.

„Remegve is a saját méretemben maradok.”
Nemrég fogalmaztam meg ezt a mondatot. Azóta újra és újra visszatérek hozzá.
És ahogy forgatom magamban, egyre több kérdés merül fel bennem a belső erőről.
Az elmúlt fél évem sok olyan tapasztalatot adott, amelyekre most egészen más szemmel nézek vissza. Azt hiszem, a válaszok ott vannak már ezekben a történetekben, csak újra végig kell járnom őket, hogy tudatosítsam, mit tanítottak nekem.
Most azonban a válaszok előtt szeretnék egy kicsit a kérdéseknél időzni.
𝗔𝗿𝗿𝗮 𝗵𝗶́𝘃𝗹𝗮𝗸, 𝘁𝗮𝗿𝘁𝘀 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝗲𝘇𝗲𝗻 𝗮 𝗴𝗼𝗻𝗱𝗼𝗹𝗮𝘁𝗶 𝘂𝘁𝗮𝘇𝗮́𝘀𝗼𝗻.
Nem biztos, hogy ugyanazokra a következtetésekre jutunk. De éppen az érdekel, mit látunk meg, ha együtt gondolkodunk.

𝗔 𝗯𝗲𝗹𝘀𝗼̋ 𝗲𝗿𝗼̋ 𝗽𝗮𝗿𝗮𝗱𝗼𝘅𝗼𝗻𝗮

Vajon mikor van a legnagyobb szükségünk a belső erőnkre?
Amikor magabiztosak vagyunk? Amikor tele vagyunk energiával? Amikor tudjuk, merre tartunk, és kézben tartjuk az életünket?
Vagy éppen akkor, amikor mindez hiányzik?
Ebben van egy nagyon izgalmas ellentmondás.
Lehet, hogy a belső erőnket éppen akkor használjuk a leginkább, amikor a legkevésbé érezzük.
Attól, hogy valaki fél, szomorú, bizonytalan vagy kimerült, még nem következik, hogy elveszítette a belső erejét. Lehet, hogy éppen dolgozik benne ez az erő, csak egészen más formában, mint amit korábban erőnek nevezett.

𝗔 𝗯𝗶𝘇𝗼𝗻𝘆𝗼𝘀𝘀𝗮́𝗴𝘁𝗼́𝗹 𝗮 𝗯𝗶𝘇𝗮𝗹𝗼𝗺𝗶𝗴

Milyen könnyen összekapcsoljuk az erőt azzal, hogy képesek vagyunk megoldani a problémáinkat. Van tervünk, vannak eszközeink, vannak válaszaink.
De mi történik, amikor nincsenek válaszaink?
Amikor nem tudjuk, mi fog történni, és azt sem, hogyan fogjuk megoldani?
Vajon a belső erőhöz bizonyosságra van szükségünk, vagy elegendő az önmagunkba vetett bizalom?
Arra a bizalomra gondolok, hogy bár nem ismerjük az egész utat, képesek leszünk megtalálni a következő lépést.
Lehet, hogy éppen akkor mutatkozik meg a legmélyebb belső tartásunk, amikor már nem a válaszainkba, hanem önmagunkba kell kapaszkodnunk?

𝗔𝘇 𝗲𝗿𝗼̋ 𝗻𝗲𝗺 𝗺𝗶𝗻𝗱𝗶𝗴 𝗰𝘀𝗲𝗹𝗲𝗸𝘃𝗲́𝘀

Az erőt gyakran a cselekvéshez kapcsoljuk. Döntünk, megoldunk, felelősséget vállalunk, továbblépünk.
De mi történik akkor, amikor az erő éppen mást kíván?
Amikor nem a következő lépés megtételéhez, hanem a megálláshoz kell bátorság és hogy kibírjuk a bizonytalanságot.
Amikor el kell fogadnunk, hogy most nincs megoldásunk, vagy hogy segítségre van szükségünk?
Lehet, hogy néha éppen az a belső erő, hogy nem akarunk mindenáron erősnek látszani?

𝗔 𝗺𝗲𝗴𝘁𝗮𝗿𝘁𝗮́𝘀 𝗲́𝘀 𝗮 𝗺𝗲𝗴𝘁𝗮𝗿𝘁𝗼𝘁𝘁𝘀𝗮́𝗴

Mit jelent egyáltalán megtartani önmagunkat?
Azt, hogy nem omlunk össze? Hogy nem sírunk? Hogy nem bizonytalanodunk el?
Lehet, hogy az önmegtartás sokkal inkább azt jelenti, hogy a nehéz érzéseink közepette sem fordulunk el önmagunktól.
Nem kezdjük el megkérdőjelezni a saját értékeinket pusztán azért, mert most nehéz.
Nem veszítjük el a kapcsolatot a saját érzékelésünkkel.
És vajon a belső erő része lehet az is, hogy megengedjük másoknak, hogy időnként ők tartsanak meg bennünket?

𝗡𝗲𝗺 𝗮 𝘃𝗲́𝗴𝗲𝗿𝗲𝗱𝗺𝗲́𝗻𝘆 𝗯𝗶𝘇𝗼𝗻𝘆𝗶́𝘁𝗷𝗮 𝗮𝘇 𝗲𝗿𝗼̋𝘁

Sokszor utólag mondjuk egy nehéz időszakra: „Milyen erős voltam, hogy ezt is megoldottam!”
De mi van akkor, amikor még benne vagyunk?
Amikor nem tudjuk, hogyan végződik, és még nincs megnyugtató lezárás?
Vajon csak akkor ismerhetjük el a saját erőnket, ha már sikerrel túl vagyunk a nehézségeken?
Vagy képesek vagyunk már akkor is erősnek látni magunkat, amikor még nem tudjuk, sikerül-e, amit szeretnénk?

Én azt gondolom, hogy 𝗶𝗴𝗲𝗻.
Mert a belső erő nem garancia arra, hogy minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk.
Inkább egy belső viszony önmagunkhoz, amely a bizonytalanságban is megmaradhat.

A belső erőnek sokféle arca van. Most azokból a kérdésekből osztottam meg veletek néhányat, amelyeket magamnak is felteszek, amikor szeretnék mélyebben megérteni valamit önmagamból.
Kíváncsi vagyok, bennetek melyik kérdés marad tovább.

És ahogy tovább gondolom őket, egy újabb kérdés is felmerül:
Mi történik akkor, amikor nemcsak azt nem tudjuk, hogyan végződik egy nehéz időszak, hanem azt sem, hogy meddig tart?
Mert az egy dolog, hogy van bennünk belső erő, de vajon meddig tudunk meríteni belőle?

____________________________________
Ott vagyok, amikor már nem lehet mindent egyedül.
Kérdésekkel, jelenléttel, stabil támaszként neked és a vállalkozásod következő lépéséhez.
[email protected]

Milyen különös, hogy éppen akkor van a legnagyobb szükségünk a belső erőnkre, amikor a legkevésbé érezzük magunkat erősnek. „Remegve is a saját méretemben maradok.”Nemrég fogalmaztam meg ezt a mondatot. Azóta újra és újra visszatérek hozzá.És ahogy forgatom magamban, egyr...

𝗔𝗺𝗶 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝗺𝗮𝗿𝗮𝗱𝘁 Az utolsó képeslap AusztráliábólAmikor Rita először elküldte nekem a Crystal Castle & Shambhala Gardens...
15/10/2026

𝗔𝗺𝗶 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝗺𝗮𝗿𝗮𝗱𝘁

Az utolsó képeslap Ausztráliából

Amikor Rita először elküldte nekem a Crystal Castle & Shambhala Gardens ajánlóját, teljesen lenyűgöztek a képek. Rögtön megnéztem, hol is van ez a hely, de amikor megláttam, milyen messze van Sydney-től, hát nem sok esélyt láttam arra, hogy el is jutok oda.

Aztán jött egy teljesen spontán kirándulás Byron Bay-be, és kiderült, hogy onnan már csak húsz perc autóval. Hát akkor ezt nem hagyhatjuk ki!
És milyen jó, hogy nem hagytuk!

A hely története is érdekes. Naren King 1985 szilveszterén szeretett bele ebbe a birtokba, amit aztán 1986-ban meg is vásárolt. Kristályokkal kezdett kereskedni, hozta őket a világ különböző pontjairól, az emberek pedig egyre kíváncsibbak lettek rájuk. Aztán ahogy telt az idő, egyre több kristály érkezett, alakultak a kertek, az ösvények, és a feleségével, Sonóval együtt létrehozták azt a helyet, amit ma Crystal Castle-ként ismerünk.
Ahogy olvastam a történetüket, azon gondolkodtam, hogy te jó ég, egy kristályok iránti szenvedélyből, hogy nőhetett ki ekkora dolog! Mennyi minden kellett ehhez? Hány találkozás, váratlan fordulat, észrevett lehetőség, és mennyi apró lépés? Vajon mennyit láttak ebből előre, és mennyi alakult útközben?

És hát van ott minden!
Óriási ametisztgeódák Uruguayból, többtonnás rózsakvarcok, hegyikristályok, füstkvarcok, kristálybarlangok, Buddha-szobrok, bambuszligetek… Mindez a buja, szubtrópusi növényzet közepén.
Amit eddig legfeljebb a tenyeremben tarthattam, az most sokszor nagyobb volt nálam. Megérinthettem, körbejárhattam, sőt, némelyikbe bele is ülhettem. Hát ez egészen más élmény, mint egy apró követ forgatni a kezemben!

Részt vettünk egy hangtálas meditáción, végigsétáltunk a Buddha ösvényén, és volt ott egy spirál is, amit szerettem volna végigjárni.
A közepén egy hatalmas kristálytrón állt. Az emberek szépen kivárták egymást. Egyszerre csak egyvalaki ment be, végigjárta a spirált, leült a trónra, eltöltött ott annyi időt, amennyit szeretett volna, majd visszasétált.
És senki nem sürgetett senkit.
Én is leültem. Vittem magammal egy szándékot: hogy az előttem álló úton is megőrizzem a tisztánlátásomat, és legyen bátorságom követni azt, amit már felismertem.
Jó volt ott lenni néhány percig.
Azóta is gondolkodom azon, hogy vajon az ilyen helyek vonzzák az egymásra figyelő embereket, vagy maga a környezet hívja elő belőlünk ezt a fajta jelenlétet.
Nem tudom. Lehet, hogy mindkettő.

A kristályok, az esőerdő, a növények, a csend, az egésznek a hangulata… Valahogy nagyon jó volt ott lenni.

𝗘𝘇 𝗮𝘇, 𝗮𝗺𝗶 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝗺𝗮𝗿𝗮𝗱𝘁.

Köszönöm Rita Nagy az ajánlást!🤗🫶

A táncnak nincs végeMa lezárul egy fél év külső története.De nem zárnom le ezt az utazást csak azért, mert leszáll a gép...
10/10/2026

A táncnak nincs vége

Ma lezárul egy fél év külső története.
De nem zárnom le ezt az utazást csak azért, mert leszáll a gépem. Ami ez idő alatt bennem elindult, annak nincs érkezési időpontja.

Azt gondoltam az elején, itt megtalálom az új ritmust – és kerestem is a táncban. Salsa, mozgás, talán valami felszabadultabb testi ritmus.
Most, az utolsó napjaimban látom csak, hogy Ausztrália valóban a ritmusról szólt, csak nem úgy, ahogy gondoltam.

Nem egy új táncot kellett megtanulnom, hanem a saját életem táncát táncolni.

Könnyebb úgy táncolni, hogy kívülről jön a ritmus. Rendszerek, szerepek, elvárások, „𝘦𝘻𝘵 𝘬𝘦𝘭𝘭”, „𝘪́𝘨𝘺 𝘪𝘭𝘭𝘪𝘬”, „𝘦𝘥𝘥𝘪𝘨 𝘭𝘦𝘩𝘦𝘵”. Amíg szól ez a zene, könnyebb tudni, mi a következő lépés. Amikor viszont eltűnnek ezek a külső kapaszkodók, egyszer csak nincs koreográfia.
Nem mondja meg senki, mi legyen a következő lépés.
Nekem kell éreznem és hallanom a zenét.

Egy táncban nem az a cél, hogy eljussunk a parkett egyik széléről a másikra, hanem hogy bejárjuk a rendelkezésünkre álló teret.
A versenytáncban erre külön fogalom is van: floorcraft. Nem egyszerűen arról szól, merre halad a pár, hanem arról is, hogyan használja a teret, hogyan mozog benne, hogyan alkalmazkodik a többiekhez úgy, hogy közben a saját táncát táncolja.
Talán az életben sincs ez annyira másképp.
Lehet előrelépni. Hátra. Oldalra. Körbefordulni. Megállni. Újrakezdeni. Néha vezetni, néha követni. Néha rálépni valaki lábára. Néha megbotlani a sajátunkban.
Ettől még egyik mozdulat sem feltétlenül rossz.

Valójában, korábban is hallottam a saját ritmusomat.
Tudtam, mi lenne a következő mozdulat.
Csak nagyon gyorsan meg tudtam győzni magam arról, hogy ne lépjem meg.
Mindig találtam hozzá érveket.
Egy régi hitrendszert, amely pontosan el tudta magyarázni, miért ne arra menjek, amerre valami bennem már elindult volna: 𝘪𝘨𝘦𝘯, 𝘥𝘦… 𝘦𝘻𝘵 𝘯𝘦𝘮 𝘭𝘦𝘩𝘦𝘵… 𝘦𝘻𝘵 𝘯𝘦𝘮 𝘪𝘭𝘭𝘪𝘬… 𝘦𝘯𝘯𝘦𝘬 𝘦𝘻 𝘭𝘦𝘴𝘻 𝘢 𝘬𝘰̈𝘷𝘦𝘵𝘬𝘦𝘻𝘮𝘦́𝘯𝘺𝘦… 𝘭𝘦𝘨𝘺𝘦́𝘭 𝘦́𝘴𝘻𝘴𝘻𝘦𝘳𝘶̋…
Eddig is tudtam, mi lett volna a következő mozdulat. Csak nem engedtem meg magamnak.

És honnan tudom, hogy ez az én ritmusom?
A testem tudja.
Nem feszülök. Inkább mintha a mellkasomból kifelé akarna áradni valami.
Van energiám. Vigyorgok. És olyankor azt érzem, hogy bármire képes lennék. Persze ettől még nem tudom mindig jól a lépéseket. Sokszor elrontom.

De talán már a hibázás sem ugyanaz. Régen egy rossz lépés könnyen bizonyítékká vált számomra: 𝘭𝘢́𝘵𝘰𝘥, 𝘳𝘰𝘴𝘴𝘻𝘶𝘭 𝘤𝘴𝘪𝘯𝘢́𝘭𝘰𝘥. És akkor jöhetett a külső koreográfia, ami megmondta, hogyan kellene.
Most egyre kevésbé gondolom azt, hogy azért hibázom, mert csak velem van baj, vagy mert rosszul táncolok. Már tudok nevetni is magamon. Mert a hibát már információnak látom, nem önmagam minősítésének. Kipróbáltam ezt a lépést. Nem volt jó. Jó, akkor próbáljuk máshogy. Nem kell visszamenni azért egy másik koreográfiához, mert az legalább biztos.
Lehet, hogy egyszerűen még nem tudom eléggé.

Ma véget ér egy fél év külső története, és hazaviszem mindazt, ami közben történt velem.
Nem egy kész koreográfiát.
Talán csak több bizalmat ahhoz, hogy amikor meghallom a saját ritmusomat, merjek rá mozdulni.
A gépem leszáll.
Ennek az útnak vége lesz.
A táncnak nem.

____________________________________
Ott vagyok, amikor már nem lehet mindent egyedül.
Kérdésekkel, jelenléttel, stabil támaszként neked és a vállalkozásod következő lépéséhez.
[email protected]

Ma lezárul egy fél év külső története.De nem zárnom le ezt az utazást csak azért, mert leszáll a gépem. Ami ez idő alatt bennem elindult, annak nincs érkezési időpontja. Azt gondoltam az elején, itt megtalálom az új ritmust – és kerestem is a táncban. Salsa, mozgás, talán va...

𝗔𝗺𝗶 𝗺𝗮 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝗺𝗮𝗿𝗮𝗱𝘁 Mi volt ebben az atyaúristen?Újabb őrültség? Nekem annak tűnt.Egy idegen országban autót bérelni, rá...
08/10/2026

𝗔𝗺𝗶 𝗺𝗮 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺 𝗺𝗮𝗿𝗮𝗱𝘁

Mi volt ebben az atyaúristen?

Újabb őrültség? Nekem annak tűnt.
Egy idegen országban autót bérelni, rábízni magam valakire, akit alig ismerek, elindulni egy olyan helyre, ahol még sosem jártam, csak úgy.
Húha. Atyaúristen!

Tinával, a német barátnőmmel a nyolcórás utat Byron Baybe tizenkét óra alatt tettük meg. Megálltunk, amikor úgy éreztük. Ha megtetszett egy hely, lehajtottunk. Körülnéztünk, ittunk egy kávét, és mentünk tovább.
Nem siettünk.

Mi volt ebben az atyaúristen?
Biztosan nem Byron Bay, vagy a bal oldali közlekedés. És már nem is igazán az ismeretlen – ahhoz egész jól hozzászoktam. Szinte komfortossá vált.
Azt hiszem az, hogy nem volt külső határ.

Átléptem egy saját belső határt.
Egész életemben volt valami, ami kijelölte, meddig tart a tér. Család. Munka. Ügyfelek. Közösségek. Szerepek. Ezen az utazáson pedig az iskola.
És persze ezek nem rossz korlátok. A legtöbb közülük saját, választott elköteleződésem.
De mégis mindig volt valami, amihez képest tudtam, meddig mehetek.
𝘏𝘰𝘭𝘯𝘢𝘱 𝘥𝘰𝘭𝘨𝘰𝘮 𝘷𝘢𝘯.
𝘐𝘥𝘦 𝘷𝘪𝘴𝘴𝘻𝘢 𝘬𝘦𝘭𝘭 𝘦́𝘳𝘯𝘦𝘮.
𝘌𝘻𝘵 𝘷𝘢́𝘭𝘭𝘢𝘭𝘵𝘢𝘮.
𝘌𝘻𝘦́𝘳𝘵 𝘧𝘦𝘭𝘦𝘭𝘰̋𝘴𝘴𝘦́𝘨𝘨𝘦𝘭 𝘵𝘢𝘳𝘵𝘰𝘻𝘰𝘮.

Amikor úgy döntöttem, hogy az utolsó két hétre elengedem az iskolát is, eltűnt az utolsó külső keret és egyszer csak ott maradtam a semmi közepén.
Semmi és senki nem mondta meg, mit kell kezdenem a következő nappal.
És ebbe a semmibe érkezett egy kérdés: Van kedved eljönni Byron Baybe?

A megszokott módon elkezdtem keresni az okot, hogy miért nem... de nem találtam. Nem volt mire hivatkoznom. Mert csak én maradtam a helyzetben és a saját határaim. A saját szükségleteimre és vágyaimra kellett figyelnem, és nekem kellett megválaszolnom a saját kérdéseimet.
𝘔𝘪𝘵 𝘴𝘻𝘦𝘳𝘦𝘵𝘯𝘦́𝘬?
𝘔𝘪 𝘦𝘴𝘪𝘬 𝘫𝘰́𝘭?
𝘒𝘪𝘣𝘦𝘯 𝘣𝘪́𝘻𝘰𝘮?
𝘔𝘦𝘯𝘯𝘺𝘪 𝘱𝘦́𝘯𝘻𝘵 𝘴𝘻𝘦𝘳𝘦𝘵𝘯𝘦́𝘬 𝘦𝘳𝘳𝘦 𝘬𝘰̈𝘭𝘵𝘦𝘯𝘪?
𝘔𝘦𝘥𝘥𝘪𝘨 𝘴𝘻𝘦𝘳𝘦𝘵𝘯𝘦́𝘬 𝘮𝘢𝘳𝘢𝘥𝘯𝘪?
𝘔𝘪𝘳𝘦 𝘮𝘰𝘯𝘥𝘰𝘬 𝘪𝘨𝘦𝘯𝘵?
És persze ott volt mellettem egy másik ember, az ő szükségleteivel, szabadságával és határaival.

De most egyéb felelősség nem korlátozta a szabadságomat.
A saját szabadságomért kellett felelősséget vállalnom.
Talán ezért volt olyan nagy lépés számomra ez az út, miközben kívülről nézve semmi különös nem történt.
Két nő bérelt egy autót, és elment néhány napra Byron Baybe.
Ennyi.
𝗔 𝗵𝗮𝘁𝗮́𝗿, 𝗮𝗺𝗶𝘁 𝗮́𝘁𝗹𝗲́𝗽𝘁𝗲𝗺, 𝗻𝗲𝗺 𝗮 𝘁𝗲́𝗿𝗸𝗲́𝗽𝗲𝗻 𝘃𝗼𝗹𝘁, 𝗵𝗮𝗻𝗲𝗺 𝗯𝗲𝗻𝗻𝗲𝗺.
És amikor átmentem rajta, kiderült, hogy nincs mögötte semmi ijesztő.
Ami előtte félelmetes szabadságugrásnak tűnt, az a túloldalról nézve egyszerűen maga az élet.

És akkor jött magamtól magamnak a következő kérdés:
𝗝𝗲́𝘇𝘂𝘀𝗼𝗺, 𝗲𝗱𝗱𝗶𝗴 𝗶𝘀 𝗺𝗲𝗴𝘁𝗲𝗵𝗲𝘁𝘁𝗲𝗺 𝘃𝗼𝗹𝗻𝗮?
Mert ha ez ilyen egyszerű, akkor ezt eddig is megtehettem volna. Amikor azt látom, hogy más ezt húszévesen a világ legtermészetesebb dolgaként csinálja, nagyon könnyű elkezdeni számolni az elvesztegetett éveket.
Hány olyan dolgot nem tettem meg, amit valójában nem a körülmények tiltottak meg?
Hány határról hittem, hogy a világ húzta oda, miközben valójában bennem létezett?
Van ebben veszteség. Nem kevés!
Engedtem, hogy fájjon.

Aztán valami átfordult bennem, és megérkezett a következő kérdés:
𝗝𝗲́𝘇𝘂𝘀𝗼𝗺, 𝗵𝗮 𝗲𝘇𝘁 𝗺𝗼𝘀𝘁 𝗺𝗲𝗴 𝘁𝘂𝗱𝘁𝗮𝗺 𝘁𝗲𝗻𝗻𝗶, 𝗮𝗸𝗸𝗼𝗿 𝗺𝗶 𝗺𝗶𝗻𝗱𝗲𝗻𝘁 𝘁𝗲𝗵𝗲𝘁𝗲𝗸 𝗺𝗲́𝗴 𝗺𝗲𝗴?
Nem arról van szó, hogy szó szerint bármit megtehetek.
Vannak valós korlátaink, felelősségeink, következmények. És vannak más emberek is körülöttem.
De most már nemcsak gondolom, van róla tapasztalatom, hogy a lehetőségeim határa sokszor jóval messzebb van, mint ahol én meghúzom.

Byron Bayben pedig valahogy tudatosult bennem, milyen egyszerű is lehet mindez.
Az egyik este lementünk az óceánhoz. Hideg volt és fújt a szél, a part mégis tele volt emberekkel. Pokrócba burkolózva ültek a fűben, termoszból ittak valami meleget, beszélgettek, vagy csak nézték a vizet, miközben a gyerekek ki-be szaladgáltak az óceánból. Nem történt semmi különös. Egyszerűen ott voltak, mert ott akartak lenni.
Az indulásunk reggelén ugyanez az élményem volt. Szakadt az eső, reggel hét óra volt, ráadásul munkanap. Azt hittem, üres lesz a part. Ehhez képest valaki már a hullámokon volt a szörfdeszkájával, mások pedig mezítláb, rövidnadrágban, pólóban, esernyővel a fejük fölött sétáltak a vizes homokban.
Esik? Akkor esik.
Leveszik a cipőt, hogy ne ázzon el, kinyitják az esernyőt, és kimennek az óceánhoz.
Nem várják meg, hogy az élethez minden körülmény megfelelő legyen.
𝗘𝗴𝘆𝘀𝘇𝗲𝗿𝘂̋𝗲𝗻 𝗲́𝗹𝗶𝗸 𝗮𝘇𝘁 𝗮𝘇 𝗲́𝗹𝗲𝘁𝗲𝘁, 𝗮𝗺𝗶𝘁 𝗼𝘁𝘁 𝗲́𝘀 𝗮𝗸𝗸𝗼𝗿 𝗹𝗲𝗵𝗲𝘁.

Talán most kezd letisztulni bennem, hogy a szabadság sem feltétlenül valami heroikus dolog.
Nem is határtalanság, hanem egyszerűen csak az élet.
Az, hogy nem várok mindig a megfelelő időre, a megfelelő körülményekre, vagy arra, hogy valami kívülről megmondja, mit lehet.
És ami a legfontosabb, már nem egy régi, lejárt belső szabály mondja meg, hogyan élhetem az életet.

𝗔 𝘀𝘇𝗮𝗯𝗮𝗱𝘀𝗮́𝗴 𝘁𝗮𝗹𝗮́𝗻 𝗻𝗲𝗺 𝗼𝘁𝘁 𝗸𝗲𝘇𝗱𝗼̋𝗱𝗶𝗸, 𝗮𝗵𝗼𝗹 𝗺𝗮́𝗿 𝗻𝗶𝗻𝗰𝘀𝗲𝗻𝗲𝗸 𝗵𝗮𝘁𝗮́𝗿𝗼𝗸, 𝗵𝗮𝗻𝗲𝗺 𝗼𝘁𝘁, 𝗮𝗵𝗼𝗹 𝗳𝗲𝗹𝗶𝘀𝗺𝗲𝗿𝗲𝗺, 𝗺𝗲𝗹𝘆𝗶𝗸 𝗵𝗮𝘁𝗮́𝗿 𝘃𝗮𝗹𝗼́𝗱𝗶 – 𝗲́𝘀 𝗺𝗲𝗹𝘆𝗶𝗸 𝗮𝘇, 𝗮𝗺𝗲𝗹𝘆𝗶𝗸 𝗺𝗮́𝗿 𝗰𝘀𝗮𝗸 𝗯𝗲𝗻𝗻𝗲𝗺 𝗹𝗲́𝘁𝗲𝘇𝗶𝗸.

"Néha éppen a hiány teszi láthatóvá az értéket."
06/10/2026

"Néha éppen a hiány teszi láthatóvá az értéket."

Cím

Riesz F. Utca 11
Gyor
9024

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Fehér Zsuzsa_Colourcoaching új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Parancsikonok

Megosztás

Közeli mozik